Tévhitek. Van belőlük bőven, úgy hogy nem is tudjuk. Úgy nem tudunk róluk, hogy közben a valóságunk és személyiségünk részei, és irányítják mindennapjainkat, szavainkat, tetteinket és érzéseinket. Ölre menően képesek vagyunk kiállni értük, és meggyőzni másokat arról, hogy igenis igazak. Hülyének nézzük azokat, akik másként gondolják. Aztán elérünk egy pontot, amikor megértjük, hogy tényleg volt abban igazság, amit mondtak. Bizonyos fejlődési utat azonban be kell járnunk. Szülőként ezért is nehéz a feladatunk. Sok minden van már mögöttünk, és ezek a tapasztalatok segítenének gyermekeinknek abban, hogy jobban boldoguljanak. Ők viszont gyakran visszautasítják a próbálkozásainkat, és néha végig kell néznünk, ahogy a falnak rohannak, és összetörik magukat. Ez fáj nekünk, de vigyázz, mert e mögött van az első tévhit, amit éppen átadni készülsz:

„Helyesen” kell élni.

„Helyesen” kell mindent csinálni, hibázni nem lehet. Ezt tanultuk a szüleinktől, ők pedig az övéiktől. Ezt tanultuk az iskolában, ők pedig az övékben. A „helyes” pedig rendszerint egy ideálnak való megfelelést jelent. Lehet ez egy társadalmi ideál pl. legyünk tanultak, legyen egy jó állásunk, tervezzük meg a jövőnket, építkezzünk szisztematikusan, lehetőleg legyünk sikeresek a karrierünkben is. Legyen lakásunk, kocsink, családunk. Ápoljunk békés kapcsolatokat, mindenki igényeire figyeljünk oda. Tudjátok, mint a reklámokban… Tökéletes család, szép, modern, világos luxuslakásban, egymást ölelő anyuka, apuka és gyerekek, akik mosolyognak, és árad belőlük a megelégedettség, a békesség, könnyedség és játékosság… Vagy lehet ez egy magasabb erkölcsi és spirituális ideál, amit a magunkévá tettünk, és ami lehet, hogy szakít a társadalmi ideállal, de ugyanúgy a “helyes” viselkedést és folyamatos megfelelést várja el tőlünk.

De mi van, ha nem sikerül így élnünk vagy így éreznünk? Hogy mi? Számonkérjük magunkon! „Ezt és ezt kellene tennem. Nem szabadna így éreznem. Tisztelnem kellene a főnökömet. Szeretnem kellene az anyámat. Szeretnem kellene a házastársamat. Megértőbbnek kellene lennem. Hálásnak kellene lennem. Örülnöm kellene, hogy lyuk van a fenekemen. Többet kéne keresnem. Örülnöm kellene, hogy van állásom. Sikeresnek kellene lennem. Okosabbnak kellene lennem. Jól kellene éreznem magam a bőrömben. Erősnek kellene lennem. Emelkedettebbnek kellene lennem. Többet kéne próbálkoznom.” Ki sem mondjuk ezeket a mondatokat, de érezzük, hogy ott vannak.

Elképesztően sok a kimondatlan és tudatalatti elvárásunk magunkkal szemben. Ilyennek kellene lennem, ezt kellene csinálnom (DE persze nem olyan vagyok, és nem is azt csinálom). Az abszolút kedvencem az „Ezt kellene, vagy nem kellene éreznem…” – vagyis miért nem vagyok már egyenesen valami megvilágosodott szentember, aki mindenek fölött áll, sőt békésen és mosolyogva lebeg ezen balga emberi lét felett? A lényeg és a közös mindezekben az a tudatalatti üzenet, hogy nem tudom elfogadni azt, ami van, másnak kellene lennem, mint amilyen most vagyok, mást kellene csinálnom, mint amit most, és „harcolnom” kell, hogy a „helyes” útra térjek, vagy azon tartsam magamat.

Ezért aztán masszívan szenvedünk. Fenntartunk kapcsolatokat, mert „toleránsnak” kell lenni. Ez így „helyes”. Gyomorgörccsel megyünk be a munkahelyünkre, és benyeljük a megjegyzéseket. Közben pedig mindent megteszünk, és várjuk, hogy ők is „helyesen” cselekszenek majd. Ez így „helyes” és szerény.

És ez már átvezet egy másik szintre, ami megduplázza ennek a tévhitnek az erejét. Mivel magunkkal szemben is kemény elvárásaink vannak, mások felé miért lenne ez másként? Ha én a tökéletességet várom el magamtól, másoktól is megkövetelem azt. A „Szeretnem kéne anyámat” átfordul „Az anyámnak szeretnie kellene engem”-be. Az „Én magamba nézek” átfordul a „Neki is magába kellene néznie.”-be. „A többet kéne keresnem” átfordul „A munkáltató nem fizet meg”-be. Az „Hálásnak kellene lennem” átmegy a „Hálásnak kellene lennié”-be . A „többet kéne keresnem”, (de nem tudok)” átmegy a „Feleségemnek jobb állás után kellene néznie”-be, vagy épp fordítva. A „több önbizalomra lenne szükségem” átmegy a „Mások nem ismernek el” – be. Ha én normális vagyok, másoknak is „normálisnak” kellene lenniük. Ha én nem dobom el a szemetet, másoknak se kellene szemetelniük. Stb. stb. stb. Végeláthatatlanul lehetne sorolni. Ki tudja ezt követni? Hát persze, hogy mindenből eleged van! Hát persze, hogy a padlóra kerülsz!

A helyzetet sajnos tovább rosszabbíthatja, ha te a világmegváltó típus vagy. Elég okos ahhoz, hogy átlásd a dolgok működését, és elég érett ahhoz, hogy már ne élvezd a mindenáron való nyerés örömét, és látod, hogy mennyivel jobban is működhetnének a dolgok, ha egyre többen lennénk, akik nem dobnák el a szemetet, vagy több odafigyeléssel lennének a közösség és mások érdekeire, és hasonlók. De tudnod kell, hogy ennek semmi értelme. Semmi értelme, mert mindannyian máshol vagyunk a fejlődésünkben, és tudom, hogy úgy érzed vége a világnak (hiszen a csapból is ez folyik), ha mások nem nőnek fel hozzád, mégsem tudsz mihez kezdeni. Hiába szeretnéd, hogy egy újszülött csecsemő felálljon és szaladjon, ha még nem érett meg rá fizikailag. Nem is erőlteted, hanem szeretettel veszed körül, táplálod és hagyod, hogy a saját maga ütemében fejlődjön – és amikor elkezd járni, természetesnek veszed, hogy elesik és hibázik, később pedig azt is hagyod, hogy megélje a rombolás örömét, amikor odér a fejlődésében. Kamaszként pedig tudomásul veszed, hogy csapkodja az ajtót.

És magaddal is így bánj. Szeretettel, ne akarj előrébb tartani, mint ahol vagy. Még akkor sem, ha az egyetlen dolog, amire kihatással lehetsz, az te magad vagy. De ezt semmiképp se a „kellené”-kel kezd, az már korábban sem vált be! Akkor viszont mivel? Könnyű elkezdeni, mert van egy beépített jelzőrendszered. Ezek az érzéseid, mi több a negatív érzéseid. Amikor legközelebb összeszorul a gyomrod, vagy ideges vagy, mert valami nem úgy sült el, vagy érzed, hogy nagyon erőlködsz valamin, tudd, hogy elérkeztél a saját magad és mások felé támasztott elvárások világába. Túlélő módban vagy, ezért túl nagyot akarsz lépni vagy túl nagyot akarsz lökni másokon. Oda akarod vinni magadat, ahová nem tudsz vagy nem akarsz elmenni. Vagy másokat akarsz odalökni, ahová ők nem tudnak vagy nem akarnak menni. Persze, hogy ez ellenállást szül, benned is, másokban is. Ez egyszerű fizika. Ahol megjelenik az ellenállás, ott nyomás is van. Az ellenállás egy következmény. Hogyan lehet megszüntetni az ellenállást? Hagyd abba a nyomásgyakorlást 🙂

Szlávik Krisztina
Coach ACC & C-IQ Enhanced Skills Practitioner
Beszélgess velem és teremts egy szebb jövőt magadnak!

Ha szívesen olvasod az írásaimat, és szeretnéd kipróbálni, hogy milyen is egy Teremtő Beszélgetés akkor a weboldalamon keresztül lépj velem kapcsolatba! Az ország, sőt a világ bármely részéről kereshetsz, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy Skype-on is ugyanolyan eredményességgel tudunk dolgozni. Angol nyelven is színvonal vesztés nélkül állok rendelkezésre. És hogy miért kell néha más valaki is ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni? Mert a palackon belülről kihívás elolvasni, hogy mi van a címkén! 🙂 A rólam szóló fényezős rész itt van, de amúgy egyszerű ember és családanya vagyok.

Pin It on Pinterest

Iratkozz fel a hírlevélre

Iratkozz fel a hírlevélre

Iratkozz fel a Teremtő Beszélgetések hírlevélre, hogy ne maradj le semmiről!

Email*
Név*

Sikeres feliratkozás!