A hétvégén nyelvtanároknak tartottam előadást egy konferencián. Magam is tanítok még, habár ma már jóval kevesebb óraszámban, mint korábban, mert mostanában egyre fontosabb számomra, hogy a ’mögöttes’ dolgokkal foglalkozzak. Azzal, hogy mitől tudjuk a munkánkat örömtelibb módon, ugyanakkor eredményesen végezni. Vagy azzal, hogy hogyan tudnánk egy teljesebb életet élni, amelyre érdemes visszatekinteni majd később is.
Szombaton abban próbáltam segíteni a résztvevőknek, hogy tisztábban lássák saját értéküket és szerepüket egy olyan világban, amely tele van elvárással és azt érzékelteti velünk, hogy mindig van valami tökéletlenség és megjavítani való rajtunk. És micsoda szerencse, hogy erre a fellépésre most kaptam lehetőséget és nem pár évvel korábban! Akkor még biztos egészen más szellemben álltam volna ott. Akkor lehet, hogy világmegváltó módon odamentem volna és jól megmondtam volna nekik, hogy szedjék már össze magukat, és talán még azt a sokéve hurcolt frusztrációmat is a fejükhöz vágom, hogy engem anno nem tudtak megtanítani angolul az iskolarendszerben. Persze nekik már igazán semmi közük ahhoz, ami velem tinédzserként történt, de attól én még nem kíméltem volna őket.
Ma már másként látom. Rájöttem, hogy az nem segít, ha egyfolytában a hiányosságainkra koncentrálunk, és állandóan azt keressük milyen megjavítani való van rajtunk vagy másokon, vagy hogy mit rontottunk el. Tudom erre rárak egy lapáttal az is, hogy nem csak az iskolában, hanem felnőttként is folyamatos nyomásnak és teljesítménykényszernek vagyunk kitéve. Valaki folyamatosan megmondja melyik kompetenciánk szorul fejlesztésre, milyen számokat kellene hoznunk, mit hogyan kell csinálnunk, milyen szabályoknak kell megfelelnünk. Ha van teljesítmény-értékelési rendszer, akkor visszatérően és hivatalosan is értékelnek bennünket a munkahelyen. Ezt ráadásul többnyire felülről lefelé történik, és csak fejlettebb szervezeti kultúrákban van lehetőség minden irányú visszajelzésre. Ám akárhogy is, ez mindenképp nehéz és megterhelő a pszichénkre nézve.
Megterhelő és az is marad. Főként azért, mert ennek így se vége, se hossza! Mindig lesz min javítani, mindig lesz valami, ami miatt elégedetlen leszel magaddal, és sosem fogsz tudni 100%-ban megfelelni az elvárásoknak sem. És ha épp nem magaddal van bajod, akkor majd jönnek mások, akik csalódást okoznak neked. Sosem lesz teljes a kép és sosem fogod nyugodtan álomra hajtani a fejedet. Valójában ez az egyenes út a széteséshez és reménytelenséghez. Nálam legalább is az volt. Látszólag egyben vagy – kifelé minden ’heppi’ – de a hiányérzet csak nem akar odébbállni.
És hát, ha itt változtatni akarsz, akkor tényleg csak a belső út marad. Vagyis, ha már nem tudok vagy akarok mindent az ellenőrzésem alatt tartani, mi lenne, ha másként néznék magamra és a körülöttem lévőkre? Nagyobb elfogadással és bizalommal? Saját magam tekintetében jobban elfogadva azt a helyzetet, amiben vagyok és saját magamat is ’javítanivalóimmal’ együtt. Mások tekintetében pedig ugyanígy. Számomra ez sokkal jobban működik. Persze több benne a bizonytalanság és nagyobb a ’sérülés’ veszélye, de összehasonlíthatatlanul más minőség.
Amióta pedig coachként is dolgozom, az komolyan maga a csoda. Az emberek nem hogy nem megjavítani valók, hanem egyenként különlegesek és megismételhetetlenek, kimeríthetetlen forrásai a kreativitásnak és a jóakaratnak. Mindenkinek egyedi az életútja és egyedi képességekkel bír. Mindenki tudja mi a jó neki, tudja a megoldást is, és mindenkinek van hozzáadott értéke, sőt ő maga a hozzáadott érték, úgy ahogy van. Igen, mindenki tudja mi a jó neki, csak legfeljebb nem hiszi el, hogy megérdemli a jót vagy, hogy képes elérni. Csak a korlátokat látja. Netán a vágyaira rárakódtak a külső elvárások, ezért kell egy kis ’portalanítás’, hogy kiderüljön mi rejtőzik a szürke takarásban. Ebben segít a coaching. Én pedig alig várom, hogy lefújjuk a pormacskákat és felfedezzük veled a kincset a szemcsék alatt.
Szlávik Krisztina – coach
Beszélgess velem és teremts egy szebb jövőt magadnak!
Legutóbbi hozzászólások