’Didn’t we almost have it all?’ – énekli Whitney Houston. Szabadon átadva a jelentést talán valami ilyesmi: ’Hát nem volt már majdnem az egész mindenség a miénk?’ Mert már tényleg csak egy csipetnyi hiányzott a teljes boldogsághoz. A dal is, és a téma is szívbemarkoló, ésszel, logikával, meggyőzéssel fel nem dolgozható. Akkor hogyan tovább?
Lehet, hogy közel engedtél magadhoz valakit, teljes lényedet beleengedted egy kapcsolatba, ami már nincs. Hittél valakinek, amikor azt hitted ő is komolyan gondolja, de nem úgy történt. És ez most fáj, nagyon fáj, és nem tudod normálisan vezetni a napjaidat, mert ő még mindig jelen van benne és kísért téged. Igen kísért, mert ő már csak egy szellem, akit te idézel meg nap mint nap a gondolataid erejével, esetleg a virtuális valóságban nézegeted a Facebook posztjait. De nyisd ki a szemed és nézz körül! Hol van ő? Ő – a maga valójában – már továbbment, és nem része a mindennapjaidnak. Mindegy, hogy mit vitt magával, azt te adtad oda neki önként – hogy önzetlenül vagy valamiért, a támogatásáért, a szeretetéért, a szerelméért, szépségért, az adás öröméért, pénzért vagy egy jobb reményéért életért cserébe – az már mindegy.
Te pedig? Te pedig egy szellemsztori közepében ülsz. Egy helyben toporogsz, bünteted magad, és egyfolytában azt kérdezed miért? Várod, hogy felbukkanjon, bocsánatot kérjen, és hogy megszabadítson kínjaidtól. Még mindig hozzákötöd magad egy szép emlékképhez, vagy egy vágyálomhoz, amit vele szerettél volna megvalósítani, de ő másképp akarta.
Persze én nem azt mondom, hogy ne szenvedj! Nem lehet parancsszóra nem szenvedni. Sőt szenvedj csak, amíg jól esik. Ne legyen bűntudatod, és ne vádold magad, hogy még mindig tart. Egy hét, két hét, két hónap, két év, két évtized… – ameddig addig csak jólesik, de azért gondold meg mennyi időt szánsz rá! Utáld, gyűlöld, visíts, sírj, csapkodj. Az otthoni párnák jó szolgálatot tehetnek… Meg kell ezt az élményt is élni, teljes szívvel. Ha kiütöttek, miért akarsz azonnal felpattanni és diadalmas hősként parádézni? Kit érdekel, hogy mások mit gondolnak? Fáj és kész. Most sántítasz és kész. Most a szíved tele van kék-zöld foltokkal és kész. Sőt akár segítséget is kérhetsz. Ha eltörik egy csontod akkor is elmész az orvoshoz, nem? Miért nem kérsz segítséget, ha a szíved tört össze?
Azonban el kell jönnie az időnek, amikor felteszed magadnak a kérdést: Mire föl kell neked ez a fene nagy fájdalom és szenvedés? Tényleg nincs hatalmad felette? Nem akarod megtudni, ki lakozik benned a fájdalmon és szenvedésen túl?
Nézz a tükörbe és mosolyogj magadra. Látod? Ott vagy, visszatükröződsz, élsz és képes vagy tenni magadért. Talán boldog is lehetnél. Talán sokkalta boldogabb, mint előtte. Talán már ebben a pillanatban is foglalkozhatnál többet azzal, ami téged épít és neked szerez örömöt.
Hagyd magad változni, engedd meg magadnak, hogy új emberré válj, és várd kíváncsisággal, hogy ki bukkan elő belőled. Ő is – aki ezt az egészet ’okozta’ – járja a saját útját. Nem tudhatod mi mozgatta és mozgatja. Talán neki volt igaza, talán nem. Nem tudhatod mi vár rá. Nem tudhatod mivé lesz. Talán boldog és szerencsés lesz, talán nem. Talán jobb emberré válik, talán nem. Talán már most is jó ember, talán nem. Talán bántja őt is, ami történt, talán rá se hederít. Talán soha nem fogja másként gondolni, talán egyszer hálával tekint vissza rád. Talán ezt meg is mondja majd, talán soha nem találkoztok újra. Ki tudja? Nem tudhatod, mert nem az ő útját járod. Neked a saját utadat kell járnod.
Add meg számára a szabadságot, hogy a saját útját járja, és Te is szabad leszel! Kívánj neki boldogságot, és Te is boldog leszel!
Szlávik Krisztina – coach
www.teremtobeszelgetesek.hu
Legutóbbi hozzászólások