Nem csak a szépségét, hanem a boldogságért, és sok minden másért is meg kell szenvedni. Erősnek kell lenni, ki kell tartani, küzdeni kell, és meglesz a gyümölcse. Legalább is a legtöbbünk hátsó gondolatában.

Mert „az erősnek kell lenni” viselkedés jó alaposan belénk van ivódva. Nem szeretek másra mutogatni, ezért vegyünk rögtön engem. Én szerettem megfelelni az iskolában és otthon is – nem is tudom, valahogy így születtem. Majd pedig felnőtt koromban is ugyanaz a gyerek maradtam, aki hajtott a jó jegyekért, még akkor is, ha már nem adtak jegyeket. Egyre csak küzdöttem, fejlődni, tanulni és bizonyítani akartam. Ennek az is része volt, hogy folyamatosan képzésekre jártam, és mindig kerestem, hogyan lehetnék „több”. Ez alapjában véve nem rossz dolog, sok öröm és tudás forrása is, de…

Egyszer úgy nyolc évvel ezelőtt elmentem egy sokadik képzésre, amit persze nem bánok, de ha visszagondolok, hogy milyen megfontolásból, az ma már elgondolkodtat. Én ugyanis azért mentem el, mert azt gondoltam ez a képzés annyira távol áll mindattól, amit eddig csináltam, hogy ezzel még jobban feszegetem majd a határaimat. És, igazam is lett, mert magas volt a követelményrendszer, és ez tehetős mennyiségű stresszt jelentett. Szóval, hurrá, telitalálat, pont nekem való! Lehet megint küzdeni, lehet megint bizonyítani… Némely résztvevő azonban nem nagyon bírta, és voltak, akik úgy döntöttek, hogy feladják. Na de én? Fel sem merült bennem, hogy én feladjam. A büfében meg is jegyezte az egyik csoporttársam: „Krisztina, te ilyen vékony vagy, de erős…” Igen, itt kellett volna kihúznom magam, hogy „Hát igen, tényleg, de szuper, hogy ilyen erős vagyok, és még ezt mások is észreveszik…” Talán így is tettem volna, ha nem lett volna ott még valami, ami más perspektívába helyezte ezt. Én ugyanis pár héttel a tanfolyam előtt veszítettem el egy kisbabámat. És a „bók” hatására, igaz nem azonnal, hanem inkább fokozatosan, de összeállt a sztori:

„Ja, hogy én erős vagyok? Nem lehet, hogy inkább arról van szó, hogy az erős ember annyira megy előre, annyira fejlődni akar, hogy se nem lát, se nem hall? Olyannyira, hogy az „előre” haladásban semmi sem akadályozhatja meg? Nem lehet, hogy az erős nő még a gyermekét sem tűri meg? Mi a fenét csinálok én? Kinek akarok bizonyítani? Miért akarok én valahol máshol lenni még a hétvégémen is, amikor otthon kéne pihennem és töltekeznem? Én nem erős vagyok, hanem egyszerűen hülye!”

Hát valahogy így… Mert mit csinál az erős ember? Az erős ember mit sem törődve azzal, hogy magával kellene foglalkoznia, hogy az energiáit lágyítania kellene, hogy bíznia kellene kicsit az életben is, mások felelősségét és a világ gondjait is a vállára véve megy előre, és nem lehet megállítani. Tanulni kell, haladni kell, dolgozni kell, fejlődni kell, fel kell készülni a váratlanra, hogy baj esetén tudjunk mihez nyúlni. Legyen az akár egy újabb végzettség, egy újabb munkának áldozott hétvége, egy újabb projekt, egy újabb adag benyelt stressz… Az erős ember nem akar gyenge lenni, megállni, leereszteni, befogadni, elfogadni, elengedni, helyet adni, még akkor sem, ha már megtehetné… Hajtja előre a vágy, hogy bebiztosítsa magát és a jövőjét. És majd egyszer, valamikor várja, hogy nyugodtan hátradőlhessen. És hát előbb-utóbb ez meg is történik – ha máshol nem, hát egy kórházi ágyon…

De ennek nem feltétlenül kell így lennie. Én azóta boldog anyuka vagyok, és köszönöm a gyermeke(i)mnek is, hogy mutatták és mutatják az utat. Saját példámon és általuk tanultam meg, és még mindig tanulom, hogy egyensúly kell. Nem könnyű, de segít a tapasztalat. Segít, hogy megéltem és átéltem, hogy az élet – egy új élet – nem tud megfoganni és kibontakozni a keménységben. És most itt nem csak egy gyermek életéről, és az anyaságról beszélek, hanem bármilyen változásról és változtatásról, amit szeretnénk meghívni az életünkbe. Az sem tud megfoganni abban a fajta keménységben, ami valaminek – egy élethelyzetnek, egy kapcsolatnak, egy státusznak, egy énképnek, egy hitrendszernek stb. – küzdelmes fenntartására, önmagunk állandó feláldozására és kiszipolyozására vagy saját magunk végeláthatatlan, olyan mértékű fejlesztésére épül, amely nem ad helyet a valódi önelfogadásnak.

Ha olyanok vagyunk, mint a kemény, kiszáradt föld, tele kövekkel és kavicsokkal, nem tud az élet burjánzani a lényünkben. Kell a lágyság is, kell a gyengeség is, kell az is, hogy ne akarjuk tovább csinálni valamit, amiről kiderült, hogy folyamatos küzdésbe és bizonyításba visz bele bennünket. Mert ez az, ami végül annyira megkeményít és körbepáncélozza a status quo-t, hogy nem ad helyet az újnak. Egy új életnek – legyen az a sajátunk, vagy akár egy teljesen új élet itt a Földön.

Szlávik Krisztina
Coach ACC & C-IQ Enhanced Skills Practitioner
Mert a boldogság Neked is alanyi jogon jár!

Photo by Lauren Mitchell Attribution 2.0 Generic (CC BY 2.0)

Pin It on Pinterest

Iratkozz fel a hírlevélre

Iratkozz fel a hírlevélre

Iratkozz fel a Teremtő Beszélgetések hírlevélre, hogy ne maradj le semmiről!

Email*
Név*

Sikeres feliratkozás!