Pár perc is elég ahhoz, hogy az ember meglásson valamit, ami jelentéssel bír.

Néhány napja leültem egy rövid időre a kávémmal az ablakhoz. Erős szél volt, a felhők gyorsan szaladtak az égen. Ha már lentről is gyorsnak tűnik a felhők mozgása, akkor tudjuk, hogy tényleg repülőgépeket megszégyenítő sebességgel mozognak. Mindezt megvilágította a verőfényes napsütés. Gyönyörű látvány volt. Minden fénylett – még a fagyott, kopasz meggyfa ágak is csak úgy ragyogtak. Ahogy odaragadt a tekintetem az égre, egy madárrajt láttam meg, amely örvényelve pörgött-forgott a légáramlatban. Látszott rajtuk, hogy semmi más nem történik, minthogy együtt játszanak a széllel, miközben vitetik magukat. Élvezik, hogy beleolvadnak a gyorsan sodródó létezésbe. És azt is élvezik, hogy gyorsabban eljutnak egy másik helyre ezáltal. Nem érdekes, hogy hová jutnak, bíznak a folyamatban, de nagyobb távolságot tudnak így megtenni, ami egyszerűen élvezetes számukra. Mindez pedig egy közös élmény, egy csoportban, ami tovább emeli a biztonságérzetüket.

Aztán magamra néztem, és azzal együtt az emberi létezésre.

És láttam, ahogy kapaszkodok egy fába a szélben, nagyon erősen, hogy el ne sodorjon. És azt is láttam, hogy mind ezt csináljuk. Mind ezt csináljuk, mert ezt tanították nekünk. Azt tanították nekünk, hogy a szélben bújjunk el, keressünk menedéket, vagy kapaszkodjunk jó erősen nehogy elsodorjon az áramlat. Fogalmunk sincs, hogy hogyan viselkedjünk, mit csináljuk, ha elsodor az élet, pláne nem azt, hogy hogyan vitessük magunkat vele. Nem tudjuk elviselni, hogy ismeretlen helyekre vigyen. Mi akarunk mindent kontrollálni.

Beszélünk szabadságról, harcolunk érte, de fogalmunk sincs hogyan éljünk vele.

A szabadságharcosok – akik bennünk élnek – is csak kapaszkodnak egy ideába, de valójában félnek elengedni a fát, félnek bízni az életben. Másokat okolnak szabadságjogaik megsértése miatt, de valójában nem merik elengedni a fát.

Tudjuk, hogy ha elengedjük a fát valószínűleg szánalmasan bukdácsolnánk föl-le, mert fogalmunk sincs hogyan kell berozsdásodott szárnyainkat használni kiterjesztve egyensúlyozásra, vitorlázásra. Ezt a kockázatot az egó nem vállalja, mert nem bírná elviselni a szégyent.

De azt is látom, hogy egyre erősebb a szabadságvágy az emberekben.

A valódi szabadság iránti vágy, és nem az ideákba kapaszkodás. Egyre többen elengedjük az ágat, és merünk akár ügyetlenül bukdácsolni is. Aztán idegesen csapdosva, de előbb-utóbb megtanuljuk használni a szárnyainkat – mert ez olyan tudás, amit nem tanítottak, de anélkül is tudjuk. Csakúgy, mint a madarak.

És, hogy mi köze ennek a coachinghoz?

Az, hogy, ezt az ősi tudást is előszedjük a coachingban. Néha azzal indulunk, hogy felfedezzük, hogy jéé tényleg vannak szárnyaid, csak jól elrejtetted őket. Azt is megbeszéljük, hogy mire szeretnéd a szárnyaidat használni. Utána lebontjuk a kötözőanyagot a szárnyaidról, és megedzük őket. Célokat tűzünk ki, próbakörökre megyünk, bizony már a coachingban is keményen dolgozol, de mindvégig biztonságban vagy. Ezek után a saját életedben, karrieredben, vezetői mivoltodban elrugaszkodnod neked kell, neked kell az adott távot megtenned, de már nem kérdés, hogy vannak szárnyaid, és használni akarod őket!

Szlávik Krisztina ACC
Coach & Akkreditált Motivációs Térkép tanácsadó
C-IQ Enhanced Skills Practitioner

Ne magadon dolgozz, hanem magadért!

www.teremtobeszelgetesek.hu

Fotó: Comfreak

Ha szívesen olvasod az írásaimat, és szeretnéd kipróbálni, hogy milyen is egy Teremtő Beszélgetés, akkor a weboldalamon keresztül lépj velem kapcsolatba! Az ország, sőt a világ bármely részéről kereshetsz, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy Skype-on is ugyanolyan eredményességgel tudunk dolgozni. Angol nyelven is színvonal vesztés nélkül állok rendelkezésre. És hogy miért kell néha más valaki is ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni? Mert a palackon belülről kihívás elolvasni, hogy mi van a címkén! 🙂 A rólam szóló fényezős rész itt van, de amúgy egyszerű ember és családanya vagyok.