Börtönőr lennél vagy inkább fogoly?

Vagy van-e más választásod?

Philip Zimbardo professzor Budapesten járt a HR Festen. Az az igazság, hogy nem szoktak mélyen megérinteni a színpadon beszélő hírességek. Fiatalabbként mindig furcsán néztem, hogy valaki rajong egy-egy színészért vagy énekesért például. Inkább szkeptikus voltam, hogy mennyi igaz abból, amit mutat magából valaki a reflektorfényben, és mi az, ami a színfalak mögött zajlik. Persze ma már ezt is másképp gondolom, és elfogadom magam és mások esetében is azt, hogy nem mindig sikerülnek úgy a dolgok, ahogy szeretnénk, és nem mindig tudjuk teljesíteni saját elvárásainkat és etikai sztenderdjeinket sem.

Philip Zimbardo jelenléte viszont most mélyen hatott rám. Tudjátok, ő az, aki az 1971-es Stanfordi börtönkísérlet révén lett ismertté. Ez az egyetlen pszichológiai kutatás,  amelyből hollywood-i film is készült. Előadásában Zimbardo elárulta, hogy a film 90%-ban hiteles, és tényleg úgy zajlottak az események, ahogy azokat a filmben ábrázolják. A kísérlet célja annak feltárása volt, hogy mi történik akkor ha „jó embereket rossz helyre teszünk”. Véletlenszerűen kiválasztott egyetemi hallgatók véletlenszerűen kerültek az őrök és a foglyok szerepébe, és elindult egy furcsa valóságshow, amely elkeserítő eredményeket hozott.

A kísérletet végül a helyzet eldurvulása miatt le kellett állítani.

Ami Zimbardóban különleges, az az, hogy hagyta, hogy hassanak rá saját kutatásának eredményei, és erről nyíltan beszél. Meghallotta, és megértette, hogy őt is hogyan szippantotta be a kísérlet, és hogyan rejtőzött el a tudomány céljai mögé, ezzel adva felmentést magának arra, hogy tétlenül nézze mások szenvedését. Erre egyébként felesége  – akkor még barátnője – hívta fel a figyelmét. Fontos momentum ez, mert míg mások szintén látták ugyanazt a látványt és képeket, mégsem emelték fel a hangjukat a kísérlet leállításáért. Ez elgondolkodtatta Zimbardót.

Hogy van az, hogy egyik ember észreveszi azt, amit a többség nem? Miért van, hogy van, aki felemeli a szavát, ha szenvedést lát, és van, aki nem? Hogyan van az, hogy egyesek gondolkodás nélkül cselekszenek, míg mások közömbösen továbbmennek? Ezzel a pszichológia nem foglakozik eleget.

Zimbardo egyik odavetett utolsó mondata ez volt:

„A pszichológia beszél harcról és konfliktusokról, de nem beszél hősökről és hősiességről. Ami furcsa.”

Innen indult aztán további tudományos vizsgálódásainak iránya. Zimbardo arra kereste a választ:

Ha rosszá tudunk válni, akkor jóvá is – csak az a kérdés, hogy hogyan?

Szociálpszichológiai kutatásokat és képzéseket épített a témára, amelyek abban segítik az embereket, hogy felismerjék azokat a helyzeteket, amelyek meggyengíthetik jóságukat, vagy épp közönyt eredményeznek. Segíti őket, hogy megismerjék az emberi viselkedés pszichológiáját, és ezáltal képesek legyenek viselkedésüket tudatosabban alakítani. Ezeken a képzéseken, ahogyan ő nevezi „mindennapi hősöket” tanítanak ki. Mintákat adnak új viselkedésekre, és közösségeket formálnak emberekből, akik támogatják egymást. Hiszen ez fogja majd azt biztosítani, hogy átlagos „jó” emberek jó helyre kerüljenek, és ne fordulhasson elő a Lucifer-hatás, vagyis, hogy ne váljunk angyalból ördöggé. A híres börtönkísérlet óta pedig tudjuk, hogy ez bármelyikünkkel előfordulhat – sőt a legkegyetlenebb börtönőr abból lett, aki a legeslegjobban elítélte őket a kísérlet előtt.

Magyarországon a Hősök Tere Kezdeményezés lett a Zimbardo-i új irány gyümölcse, ami kivételes eredményességgel működik, és rengeteg aktivistája van, akik oktatási intézményekben, és most már cégeknél adják tovább ezt a tudást.

Visszatérve azonban Zimbardo személyére: „nagyon átjött”, az hogy, ő maga hogyan jelenik meg mindennapi hősként, és hogyan képviseli ezt minden szavában, mozdulatában és megnyilvánulásában.

A hátsó kertben ugyanis mindenki egyetért azzal, hogy szeretnénk egy jobb és emberibb világban élni. De úgy tűnik, hogy a falat túl nagy, és egocentrikusan azt gondoljuk, mások hozták és hozzák létre ezt az embertelen világot, anélkül, hogy nekünk egy kicsi közünk is lenne hozzá.

Hát igen, saját magunkon változtatni a legnehezebb, és bőven lehet arra hivatkozni, hogy mások sokkal rosszabbak nálam. Ráadásul, aki valaha mégis komolyan megpróbált változtatni már a viselkedésén, az életén, a hozzáállásán, az tudja ebben mennyi kudarcélmény van. Ha „rossz helyen” vagyunk, és rosszak a körülmények, ez szinte lehetetlennek tűnik.

És úgy tűnik elég rossz helyen vagyunk. Az iskolákat, a munkahelyeket, a családokat, a kormány intézményeket, vagy úgy általánosságban az egész Földet – kinek melyik – nem a legjobb és legszeretetteljesebb helyeknek tapasztaljuk meg.

Tehát tényleg olyan kényszerpályán vagyunk, ahol csak sodródni lehet tehetetlenül?

Talán. De, ha így vesszük, lehetett volna Zimbardóból is egy távolságtartó tudós sztár, egy kemény technokrata, aki megáll az emberi természet negatívumainál. Elég muníciót gyűjtött hozzá 71-ben. Néhány további kutatás, könyv, és a szörnyűségek további tanulmányozása elég lett volna, hogy a további csillagokat föltegye az i-re a nevében. Hiszen az emberek imádják, ha a szörnyűségekről hallanak, és beleborzadhatnak az emberi természet gonoszságába. Ez a legjobb marketing, ebben van a pénz. Amikor végignézem, hogy milyen új filmek készülnek, néha napján van csak egy-két jó dráma, vagy minőségi vígjáték. Hollywood a szörnyűségek feldolgozásából keresi a legtöbb pénzt. Még a szappanoperák is az intrikák, összeesküvések és árulások mentén folynak epizódok végeláthatatlan százain keresztül. Mert erre vagyunk vevők, erre vagyunk kíváncsiak, ez „kapcsol ki”, és ez pihentet.

Zimbardo azonban nem ezt választotta, sem a további kutatásaiban, sem a saját életében. Helyette 86 évesen táncmozdulatokat tett a színpadon, egyszerű szavakat használt, nem hivatkozott bonyolult kutatási eredményekre, egyszerű képi anyagokat és videó bejátszásokat hozott. Felajánlotta, hogy selfie-t készíthetünk vele, és hogy dedikál. Mindenkinek a szemébe nézett, és mindenkinek megfogta a kezét. Az előadása után nem elmenekült, hanem leült a nyitott térben, és amikor újra megkörnyékeztük – mert az első fotó nem lett jó – csak intett, hogy várjunk, mindjárt befejezi a  beszélgetést, és mi jövünk. Nem várakoztatott hosszú perceket, és egy vidám füttyel szólt, hogy most mi következünk. A fotó után megkért, hogy segítsünk neki, „öreg embernek” felállni az alacsony kanapéról, és tűrte, ahogy ügyetlenül húzzuk-vonjuk.

Ilyen az, amikor valaki minden nap az emberséget választja. Ilyen az, aki vállalja a sebezhetőségét. Ilyen az, aki kitart a választásai mellett mígnem nagybetűs Emberré és mindennapi hőssé nem lesz.

Most csak az forog a fejemben, hogy igenis választani kell minden egyes nap. Jobban mint eddig, tudatosabban, mint eddig, nagyobb elkötelezettséggel, mint eddig.

És nem szabad, hogy elsöpörjék ezt a választást a mindennapok, a stressz, a kudarcok, a megélhetésért való küzdelem, a rendszerszintű problémák, a nehéz múlt, a kilátástalan jövő vagy a világ keserűsége sem.

Mert nem érdemes újra és újra ugyanazzal a kicsinyességgel, ugyanazon félelmekkel, aggodalmakkal, előítéletekkel,sérelmekkel és ősrégi sztorikkal felkelni.

Amivel érdemes felkelni az egy új választás, ami lassacskán felülírja ezeket – ez ad értelmet az életnek, és ez teszi frissé, meleggé és ropogóssá minden nap.

Zimbardo nyomán ezt kívánom Nektek és magamnak!

Szlávik Krisztina
Coach & Akkreditált Motivációs Térkép tanácsadó
C-IQ Enhanced Skills Practitioner

www.teremtobeszelgetesek.hu
A világo(da)t Te teremted

Fotó: PublicDomainPictures

Ha szívesen olvasod az írásaimat, és szeretnéd kipróbálni, hogy milyen is egy Teremtő Beszélgetés, akkor a weboldalamon keresztül lépj velem kapcsolatba! Az ország, sőt a világ bármely részéről kereshetsz, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy Skype-on is ugyanolyan eredményességgel tudunk dolgozni. Angol nyelven is színvonal vesztés nélkül állok rendelkezésre. És hogy miért kell néha más valaki is ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni? Mert a palackon belülről kihívás elolvasni, hogy mi van a címkén! A rólam szóló fényezős rész itt van, de amúgy egyszerű ember és családanya vagyok.