Már jó pár éve hallottam egy tanulmányról, amelyben egy érdekes vizsgálat eredményét mutatták be. A tudósok civilizációtól elzárt törzseket figyeltek éveken keresztül. Amikor először megérkeztek, ezekben a közösségekben az emberek nagyon boldogok voltak. Amikor megkérdezték őket, hogy mire van szükségük, azt mondták semmire, hiszen mindenük megvan. Ahogy teltek az évek azonban, a modern élet vívmányai és tárgyai eljutottak a törzshöz. Ruhák, rádió stb. Ekkor visszamentek a tudósok, és újra kikérdezték a csoport tagjait. A vizsgálat mutatói megdöbbentő visszaesést mutattak az emberek elégedettségi és boldogságszintjében. Addigra törzs egyes tagjainak több mindene megvolt ezekből a modern dolgokból, míg másoknak kevesebb. De akármelyik csoportról is volt szó, mindenki elégedetlen volt, mert még mindig volt valami, ami neki nem volt meg. A kevesebbet birtoklók a többet felhalmozókhoz hasonlították magukat, a több tulajdonnal rendelkezők, pedig még többet szerettek volna birtokolni.

Mostanában ezeknek a materiális mércéknek már egyre inkább tudatában vagyunk, és sok szó esik arról, hogy nem ez hozza el végső megelégedettséget. Ennek ellenére soha nem az a megoldás, hogy elnyomjuk magunkban ezeket a vágyakat, és hogy szegénységbe taszítjuk magunkat, mert önmagában sem a gazdagság sem a szegénység nem hozhatja el számunka a boldogságot. Inkább az számít, hogy az az út, amit járunk valóban szolgálja-e a boldogságunkat, vagy a mód és ráfordítás, ahogyan megszerezzük anyagi javainkat, egybecseng-e azzal, amit amit legbelül szeretnénk vagy pedig már megfelelési kényszer van mögötte.

A külső mércék sokfélék lehetnek: a társadalom által ’normális’-nak ítélt életút és szakmák, családi- és csoportnormák vagy a különböző szerepekhez kötődő sztereotípiák vagy a másokért érzett felelősség. De a hibázástól, sőt a lejjebb vagy feljebb kerüléstől is azért félünk, mert fennt akarunk tartani egy bizonyos képet magunkról a külvilág felé. Még érdekesebb az, hogy ezeknek az elvárásoknak egy része már belsővé vált és saját személyiségünk és identitásunk részeként ösztönöznek minket a megfelelésre. Mi pedig olyasmit érzékelünk, hogy valahogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, meneküléssel kapcsolatos gondolataink vannak, a kapcsolataink nehézkesek és meg nem értettséggel vannak átitatva, sőt még a földi léttel sem vagyunk kibékülve. Ez független attól is, hogy esetleg mindenünk megvan, és teljesen megfelelünk annak a képnek, amit a külvilág elismer, sőt mások szemében kifejezetten sikeresnek számítunk.

Persze ez megint nem arról szól, hogy menj szembe minden normával, adj fel mindent, és te mint magányos harcos valósítsd meg önmagadat és a vágyaidat szabadon, hagyd ott a munkádat vagy a családodat vagy botránkoztass meg mindenkit semmivel és senkivel nem törődve. Társas lények vagyunk és önmagad kirekesztésével nemhogy boldog leszel, hanem egyenesen elsorvadsz. Első lépésként inkább figyeld magadat és köss barátságot az érzéseiddel – különös tekintettel a negatív érzésekre, amelyeket inkább elnyomni szeretnénk – mert azok a lélek nyelvén szólnak hozzád. Időbe telik megtanulni ezt a nyelvet, de lassacskán egyre tisztábban fog szólni hozzád a belső hangod és megjelenik a belső mércéd.

Dióhéjban: Amíg örömet jelent bármi, másoknak nem ártasz vele és szívesen csinálod, addig csináld nyugodtan! De ha már nem hoz jó érzéseket az életedbe, ha felismerted, hogy másokért még ‘a lelkedet is kiteszed’ (milyen kifejező a magyar nyelv!), vagy a látszat és a valamibe kapaszkodás miatt csinálod, amit csinálsz, akkor ideje változtatni a hozzáállásodon és/vagy a körülményeiden! Ez következetesség, bátorság és felvállalás nélkül nem megy, de nem azt jelenti, hogy mindent azonnal fel kell borítani. Ha nem vársz a nagy bajokig, akkor változtani többnyire lehet fokozatosan is. Kezdd el még ma!

Szlávik Krisztina – coach
Mert a boldogság Neked is alanyi jogon jár!