A fiam úgy négy éves lehetett, amikor a reggeli készülődés hevében egyszer rászóltam: „Haladjunk már!!”

„De én nem akarok haladni!” – jött a válasz.

Hoppá, kedves anyuka! – futott át az agyamon. De tényleg, HOVÁ is haladnunk?

A gyerekem a mai napig tartja magát ehhez az alapelvhez, például egyénként hordja vissza a helyére a játékokat, ahelyett, hogy felnyalábolna ötöt egyszerre a hatékonyság jegyében. Persze azért én is igyekszem őt az „életre” nevelni, de előtte átgondolom, hogy ez-e az a helyzet, ahol a saját ritmusát meg kell törnöm. Mert hát meg kell tanítani neki, hogy vannak más sebességfokozatok is, és hogy azokat hogyan használja, de az alapjárata az a sebesség, ahol egyszerre töltődik és tanul a legmélyebben, és ekkor cselekszik önmagával összhangban. Most, öt évesen, nincs is ennél fontosabb, de az ő érdekében, testi és lelki egészsége miatt később sem szeretném, ha elfelejtené saját ritmusát, mint értéket és etalont.

Az is kérdés, hogy hogyan is csináljam ezt „jól”? Mert kérdés, hogy amikor így teszek, elplántálom-e benne azt a félelmet is, hogy ha lassú, valamiről le fog maradni, vagy azt, hogy az élet arról szól, hogy le ne maradjunk valamiről, amiről mások – ez esetben én – azt gondolom, hogy fontos.

Pedig az életben egyvalamiről lehet igazán lemaradni: magáról Életről.

Végigrohanva rajta, csupán a gyorsaság és hatékonyság jegyében ötödik sebességben. Ezt egyetlen anya sem akarhatja a gyerekének. Legalább is addig nem, amíg egészen biztosan meg nem győződik róla, hogy a gyerek maga ezt akarja.

Ha tíz évvel korábban szülök, talán még attól tartottam volna, hogy nem boldogul az életben ezzel a „hozzáállással”, de ma már tudom, hogy inkább akkor nem fog boldogulni, ha folyamatosan azt éreztetem vele, hogy nem felel meg egy olyan elvárásnak, aminek semmi köze az ő belső órájához, ritmusához, igényeihez, tanulási és munkastílusához és az egész lényéhez.

Most olvasok egy könyvet Hogyan gyógyul az agy? címmel, amit Dr. Norman Doidge kanadai pszichiáter, tudományos kutató írt, és olyan hétköznapi emberek, orvosok vagy tudósok munkásságát mutatja be, akik főként saját magukon kísérleteztek ki forradalmi módszereket krónikus és gyógyíthatatlan állapotok javítására és gyógyítására. A módszerek mindegyike az agy áthuzalozásához és új agyi kapcsolatok kialakításához köthető. Ezt a folyamatot a hétköznapokban úgy hívjuk, hogy tanulás. Vagy, ha ez felnőttként nagyon iskolaszagú szó, akkor ez a tartós változás vagy tartós eredményesség.

A lassúság fontosságára megerősítést akkor kaptam, amikor Feldenkrais mozgásterápiás módszeréről olvastam a könyvben. Ő fogalmaz meg olyan alapelveket, hogy pl. hogy „Az agy mozgatófunkciók nélkül nem tud gondolkozni. … Az agy minden használatakor négy összetevő aktivizálódik: a motoros mozgás, a gondolkozás, az érzékelés és az érzés.” Ekkor esett le: Hát ezért hordja a gyerekem egyenként a helyére a játékokat! Ő nem hatékony akar lenni, hanem mindezt át akarja élni: mozog, gondolkozik, érzékel és érez egyszerre – huzalozza az agyát, tanul!

A másik alapelv pedig ez: „A mozgás LASSÚSÁGA kulcsfontosságú a tudatossághoz, a tudatosság pedig kulcsfontosságú a tanuláshoz.” Minden sikeres tanulási és változási folyamat hátterében ez áll. Ezért nem működik „a két hét alatt folyékonyan angolul”, és ezért nem működik, hogy sebesen átrohanunk a tantárgyakon az iskolában. Én sokáig nagy intenzitással tanítottam angol nyelvet. Tudni kell rólam, hogy én fiatal felnőttként egyedül tanultam meg angolul. Az iskolában nem sikerült, amikor viszont a saját igényeimnek megfelelően közelítettem a nyelvtanuláshoz közel anyanyelvi szinten sajátítottam el azt külső támogatás nélkül három év alatt. Lassú? Eleinte biztosan. Ám azokhoz a gyorsan haladni vágyó tanítványaimhoz képest, akik úgy kerültek hozzám, hogy 10-20 éve egyfolytában tanulták az angolt, de még mindig kezdők voltak, nem rossz eredmény. Ezért én 10-20 év reménytelen „gyorsulás” után őket is lelassítottam végre, hogy a valódi tanulásnak helyet adjunk.

Mert a lassúság kulcsfontosságú a tudatossághoz, a tudatosság pedig kulcsfontosságú a tanuláshoz.

Ha a tudatosság megvan, ha tudom, hogy pontosan mit csinálok és miért csinálok, ha már értem, hogy hogyan működik, akkor viszont már rakétasebességgel lehet fejlődni! De tudatosság nélkül, többnyire csak újrakezdeni lehet. Újra és újra. Amíg meg nem állunk, amíg be nem lassulunk, és el nem kezdünk vizsgálódni, és elidőzni a részleteknél. És amíg félre nem tesszük a félelemeinket a „nemhaladástól”.

A coaching lényege ugyanez. A coachingban is végre belassulunk. Akár 10-20 éves görcsös akarás és újrakezdés után végre megállunk és teret adunk a valódi tanulásnak, ami megtörheti az örök újrakezdés ciklusát. De a coachingban már nem osztályzatokért tanulunk, nem a külsőségek jegyében dolgozunk, hanem belülről merítkezve, saját ritmusunk és igényeink szerint. Fejlődésünk és a változásunk így immár szervesen illeszkedik valódi lényegünkhöz, ezért önazonos és tartós is.

Szlávik Krisztina
Coach & C-IQ Enhanced Skills Practitioner
Beszélgess velem és teremts egy szebb jövőt magadnak

Ha szívesen olvasod az írásaimat, és szeretnéd kipróbálni, hogy milyen is egy Teremtő Beszélgetés akkor a weboldalamon keresztül lépj velem kapcsolatba! Az ország, sőt a világ bármely részéről kereshetsz, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy Skype-on is ugyanolyan eredményességgel tudunk dolgozni. Angol nyelven is színvonal vesztés nélkül állok rendelkezésre. És hogy miért kell néha más valaki is ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni? Mert a palackon belülről kihívás elolvasni, hogy mi van a címkén! 🙂 A rólam szóló fényezős rész itt van, de amúgy egyszerű ember és családanya is vagyok.

Photo by Jerzy Kociatklewicz, https://www.flickr.com/photos/access/4620197852