Amikor testközelből megismerkedtem a külföldi rendszerű képzésekkel az akkor volt, amikor a Cambridge-i Egyetem által akkreditált nyelvtanár-képzési kurzuson vettem részt kilenc évvel ezelőtt. Mondanom sem kell, hogy a magyar oktatási rendszerben szocializálódva számos nehézséggel találtam magam szemben. Bár először csak legyintettem, hogy könnyű dolgom lesz, mert látszott, hogy ott tényleg minden szinten kiszolgálnak és ellátnak minket anyaggal és információval, és más dolgunk nem is lesz, mint tényleg csak tanulni. Nem kellett anyagokat hajkurásznunk, jegyzeteket, könyveket felhajtanunk vagy találgatni, hogy mi mikor lesz, vagy mit mikorra kell teljesíteni és milyen tartalommal. Arra azonban nem gondoltam, hogy mit jelent az, amikor minden feladatnál alkotó munkát kell végezni és a tudás alkalmazását kell demonstrálni. Itt mindenben a gyakorlati megközelítés játszotta a főszerepet, mindig minden információval dolgozni kellett és nem bebiflázni valamit. A szakmaiságtól kezdve a tanár személyéig minden górcső alá került, és nem lehetett semmit megúszni.

Visszagondolva, már akkor is őrült voltam, hogy gyakorlatilag az esküvőnket követő héten – amikor ugye más normális ember nászútra megy – én egy ilyen egyhónapos intenzív kurzusra mentem egyedül, a páromat hátrahagyva. Úgy, hogy haza sem tudtam járni, hanem egy ismerősünktől bérelt lakásban aludtam egy matracon miután éjjel kettőkor befejeztem a készülést a következő napra. A férjemet végül akkor hívtam segítségül, amikor a stressztől és a kimerültségtől annyira lebetegedtem, hogy elment a hangom. Ekkor valahogy elhugogtam a telefonba, hogy keressen nekem egy orvost Pesten. Szerencsétlen külföldiként a magyar egészségügy rendszerében valahogy megoldotta, hogy fogadtak egy gégészeten. Másnap már rajta keresztül kommunikált velem az iskola, hogy nem hagyhatok ki a tanfolyamból, és hogy menjek be és vezessem le a bemutató órámat úgy, hogy nem beszélek, mondván létezik a ’silent teaching’ metódus, vagyis, hogy úgy tanítunk, hogy nem szólunk egy szót sem.

Ilyen felfokozott állapotban teltek és folytak össze a napok, de az élmények sora még itt sem ért véget. Ez a tapasztalat viszont már hosszútávon is kihatott rám, és az egész életvezetésemet megváltoztatta. Egy újabb órámon – ahol legalább már beszélni tudtam – csoportmunkát tervezetem be. Amikor viszont ott álltam az osztály előtt, kiderült, hogy nem gondoltam át rendesen előtte, hogy hogyan fognak felállni azok csoportok. Ebből aztán lett is kavarodás rendesen, míg végül nagynehezen kitisztult, hogy ki kivel fog együtt dolgozni. Sejtettem, hogy kapom majd a visszajelzést erről az óra után, és így is lett. A tanár-tréner ezt mondta:

– Tisztában vagy vele mennyi időt veszítettél azzal, hogy próbáltad felállítani a csoportokat?
– ???
– Mértem. KÉT percet!

Megdöbbentem, mert ez volt az első alkalom, hogy valaki két percet úgy kért rajtam számon, mintha az a világvége lenne. Ez persze egy ilyen szakmánál és helyzetben követelmény, de akkor ez a visszajelzés nem csak a munkámra, hanem a további életszemléletemre is kihatással lett. Ugyanis egyidejűleg ráébredtem az idő értékére. Ott abban a helyzetben teljesen világos volt, hogy mennyi mindenre elég két perc, mennyire értékes és hasznos is tud lenni még egy ilyen kis idő is – túl drága ahhoz, hogy elvesszen. És akkor arra gondoltam,  hogy amikor napi 1440 percből gazdálkodunk két percet mennyivel könnyebben elintézünk egy vállrándítással. Pedig mennyi minden belefér ilyen aprócska időbe is, sőt az egész életünk valójában ilyen kétpercekből áll össze.

Ezen tapasztalat óta  nagy segítségemre van, hogy kritikusabban számonkérem magamon, hogy mivel és kivel töltöm az időmet, akár percre pontosan. Amikor ott van feketén-fehéren, hogy mire megy el egy napom, már én vagyok a főnök. Látom mi a fix rész, és mi a változó. Tudom mi az, amivel én gazdálkodtam jól-rosszul, mi az amit átengedtem másoknak önként, kényszerből vagy tudatlanságból. Ekkor már eldönthetem, hogy tetszik-e, amit ott látok, vagy változtatni akarok. Nem minden napomat élem így, de különösen hasznos elővenni ezt a módszer, ha valamelyik életterület döcög, ha céljaink már régóta nem valósulnak meg, vagy ha az élet dob valami váratlant. Mivel az idő mennyisége adott egy napban, ilyenkor számba lehet venni, hogy mi az, amit el kell engednem, és mi az, aminek nagyobb fontosságot és több időt kell tulajdonítanom. Mióta ezt teszem nem harcolok annyit az idővel, sőt több is áll rendelkezésemre belőle. Ráadásul fejben is többször vagyok ott, ahol fizikailag. Így lett az időből barát és nem ellenség.

Te se hagyd, hogy értékes perceid elvesszenek! Barátkozz meg az idővel!

Szlávik Krisztina – coach
Beszélgess velem és teremts egy szebb jövőt magadnak!

Photo: https://www.flickr.com/photos/robellisphotography/5509819430

Pin It on Pinterest

Iratkozz fel a hírlevélre

Iratkozz fel a hírlevélre

Iratkozz fel a Teremtő Beszélgetések hírlevélre, hogy ne maradj le semmiről!

Az adatkezelési tájékoztatót itt tekintheted meg.

 

 

Email*
Név*
*

Sikeres feliratkozás!