Életem egyik legkonkrétabban mérhető eredménye az angol nyelvtanuláshoz kötődik. Középiskolában kezdtem el angol nyelvet tanulni. Nem sok sikerrel. A tanárunk szerette és felnézett az egyik osztálytársunkra, mert ő élt az USA-ban, és valamennyire tudott angolul. Amúgy meg rettegtünk tőle, én legalább is gyomorgörccsel mentem az órákra. Fogalmam sem volt a nyelvtanulásról, hogy mi ez az egész, és hogy mit várnak el tőlem. Számomra kizártnak tűnt, hogy valaha is képes lennék megtanulni egy nyelvet, antitalentumnak tartottam magam. Lett is belőlem biológia-kémia szakos tanár. Mármint munkanélküli. Mert állás az nem volt, amikor végeztem. Így hát jelentkeztem egy munkanélkülieknek szóló átképzésre, ahol lehetőség volt angolból középfokú nyelvvizsgát tenni a tanfolyam végén. Az első órákon jól emlékszem, hogyan vihogtak rajtam a csoporttársaim, amikor a shoe (cipő) szó, többesszámát ’shoeses’-nak mondtam (helyesen ’shoes’), vagyis dupláztam a többesszámú végződést.
Az oktatónk nem volt jó tanár, viszont helyesen és jól beszélt angolul, mert élt külföldön. Én pedig elkezdtem figyelni, érdekesek voltak a példái, és az életből hozta a kifejezéseket és mondatokat. Megbarátkoztam a könyvekkel, olvastam a nyelvtani összefoglalókat, és elkezdtem látni az összefüggéseket, struktúrákat, és otthon áthidaltam azokat a hiányosságokat, amit a tanórán nem kaptunk meg. És persze szorgalmasan készültem az órákra, valamint alkalmazni próbáltam a tudást. A lényeg, hogy a végén én voltam az egyetlen tagja a csoportnak, aki sikeresen tette le a középfokú nyelvvizsgát.
Ezt követően – mivel úgy érzetem nincs elég élettapasztalatom – úgy döntöttem jól jönne egy kis külföldi tartózkodás. Így jött Anglia, ahová – meglepetésemre – villámgyorsan kijutottam au pair-ként (azaz ’bébiszitterként’), főként pedagógusi végzettségemnek köszönhetően.
A kezdeti zökkenők után nagyon jó helyeken dolgoztam, és a család tagjai – minden értelemben – intelligensek voltak, és választékosan beszélték az angol nyelvet (Ez nem minden angol családról mondható el ám, főként, ha vagy olyan szerencsés, hogy tényleg angol angol családokhoz kerülsz.). Mivel elég lelkiismeretes vagyok alapból, úgy gondoltam, hogy én nyelvet tanulni vagyok ott – és ezért mindent meg is kell tennem. Ugyanakkor anyagilag nem voltam eleresztve, úgyhogy nem tudtam volna sorozatos nyelvtanfolyamokra költeni. Szóval inkább a saját magam által kitalált fejlesztő és tanulási módszerrel dolgoztam, valamint minden nap foglalkoztam az angollal. Haladtam anyagrészről anyagrészre, könyvről könyvre, fejlesztettem a szókincsemet, kiejtésemet, beszédkészségemet. Kétéves tartózkodásom végén jelentkeztem a Cambridge Proficiency nyelvvizsgára. Tudni kell, hogy ennél magasabb szintű nyelvvizsga nincsen külföldiek számára, és ez a vizsga tényleg életem legnehezebb formális megmérettetése volt. Az eredményt már Magyarországon kaptam kézhez, ami aztán a végsőkig meglepett. ’A’, azaz ötös eredménnyel mentem át, és az ötféle feladatlapból, amely különböző készségeket mért, négy esetében megütöttem a legmagasabb szintet. És ez nem az anyanyelvi környezet miatt volt. Voltak magyarok, akik szintén ugyanolyan nyelvtudással jöttek ki, és a második év végén örültek, hogy Cambridge-i középfokú vizsgájuk sikerült. Pedig ők is ugyanabban az anyanyelvi környezetben voltak.
Azóta szakirodalmat is olvasok sikerről, célokról, tervezésről, teljesítményről és eredményességről, és ezeknek is megvan a helye. Akkoriban viszont fiatal és ’tudatlan’ voltam. Nem tudtam semmi tudományosat: kutatásokat, modelleket, elméleteket vagy gyakorlatokat ezekről. Nem voltak leírt konkrét terveim, céljaim határidővel, mérőszámokkal vagy más kritériumokkal. Senki sem mérte a teljesítményemet, tesztelte a személyiségemet, vizsgálta az erősségeimet és gyengeségeimet, és nem is osztályozott. Mégis eredményes voltam és magas szintre jutottam el a megvalósításban.
Hogy miért?
Mert tettem érte. Minden nap. Elhittem, hogy nincs más dolgom, minthogy jól érezzem magam és nyelvet tanuljak. Erre koncentráltam. Nem az elérni kívánt szintre, a vizsgapapírra vagy az érdemjegyre gondoltam.
És mert nem hagytam, hogy a múltbeli rossz tapasztalatok, és az időközben felmerülő elbizonytalanodások visszahúzzanak vagy befolyásoljanak. Kitartottam, és hamarosan elkezdtem élvezni magát a tanulást, a nyelv szépségét és mélységeit, ahogyan kibontakoztak előttem.
Volt célom, amit el szeretnék érni? Persze. De először fontosabb volt, hogy tudtam az irányt, és elindultam arra. Majd pedig találtam egy utat is, amely arra vezet. Ráléptem, és napról napra tettem egy-egy lépést azon az úton. Tulajdonképpen az igazi cél mindig csak a következő lépés volt. A következő feladat, a következő új szó, a következő oldal, a következő rádió műsor vagy hanganyag. Így képes voltam a ’menetelésbe’ belefeledkezni. Majd egyszer csak körülnéztem, és arra ébredtem, hogy az út hivatalos része véget ért, ebben az esetben azzal a bizonyos nyelvvizsgával.
És az eredmény? Egyszerűen megtörtént. Természetesen, görcsölés nélkül. Mint a részleteiben és igényesen végigvitt folyamat, a megtett lépések magától értetődő hozadéka.
Biztos vagyok benne, hogy neked is van álmod, hogy te is tudod az irányt vagy már látod azt a bizonyos utat! Lépj rá végre, kezdj el lépegetni, majd pedig feledkezz bele a sétába! És ha egy idő múlva körülnézel, hidd el, el fogsz ámulni, hogy hová jutottál!
Szlávik Krisztina – coach
www.teremtobeszelgetesek.hu
Legutóbbi hozzászólások