Nagyon sokaktól hallom mostanság, hogy „dolgozom magamon”. Manapság folyamatosan dolgozunk magunkon. Sőt minél képzettebbek és lelkiismeretesebbek vagyunk, annál inkább és többet dolgozunk magunkon. Ez sokszor jelenti a tanfolyamokra, tréningekre járást, újabb képzettségek, végzettségek megszerzését, az újabb és újabb tudást elsajátítását. Rengeteg tudásra teszünk szert, de még ezek után is úgy érezzük, hogy tovább kell dolgoznunk magunkon. Ezért más módszerekkel is kiegészítjük a repertoárunkat: horoszkópot csináltatunk, személyiségteszteket töltünk ki, oldásra járunk, pszichológus segítségét kérjük, tanításokkal, elvekkel bástyázzuk körbe magunkat, hogy segítsenek jobbá válni, és eligazodni ebben a zűrzavaros világban.

Így vagy úgy, mégsem sikerül tökéletessé válnunk. Emellett a „világ” sem akar tökéletesedni, sőt valahogy mintha egyre kaotikusabb lenne. Ezért frusztráltak és borzasztóan kritikusak vagyunk magunkkal és másokkal. Nézd csak meg, mi történik, amikor valaki segítségért fordul és feltárja a helyzetét egy-egy FB csoportban. Azt aztán zsebre teheti, amit ott kap! Az ottani hozzászólásokból lehet, hogy nehezebb lesz felállnia, mint abból a helyzetből, amiben segítséget kért. Ezek után persze, hogy félünk őszintén megnyilvánulni, és félünk sebezhetővé válni.

Amikor felnőtteknek angolt tanítottam, és a hallgatók értékelték a tanáraikat, az egyik tanítványom azt mondta „9-est adtam neked, mert a 10-es csak az Isten”. Tudtam, hogy ez egy hatalmas elismerés, de jól mutatja hogyan gondolkodunk. Ott sutyorog a kismanó a háttérben: „Óvatosnak kell lennünk a dicséretekkel, nehogy elbízzuk magunkat! Nem szabad elfelejteni, hogy mindig van hová fejlődni! Nem dőlhetünk hátra!” Mert hozzáteszem, én sem kifejezetten dicsértem a tanítványaimat, mint később kiderült. Tudom, hogy nagyon szerettek, és én is őket, és hogy sikerült őket motiválnom és munkára bírnom, de azért egyszer egyikük megkérdezte. „Szoktál te azért dicsérni is néha?” Én pedig meglepődtem, mert komolyan azt hittem, hogy én folyamatosan dicsérem őket. De úgy látszik többre is szükség lett volna, mint néha egy-két „Well done!”-ra a feladatok végén. Más volt az én valóságom, és más az övék, de én feltételeztem, hogy ők is azt érzékelik, amit én. Fel sem merült bennem, hogy ellenőrizzem, hogy a kettő között van-e eltérés, és hogy mire lenne még szükségük tőlem.

Arra is emlékszem, hogy amikor évekkel ezelőtt nálunk nyaralt néhány rokon kamaszgyerek, mit puffogtam azon a férjemnek, hogy „leszakították” a függönyt a szobájukban, és nem is szóltak róla. Rögtön messzemenő következtetéseket vontam le arról, hogy milyen ez az új nemzedék, hogy nincs bennük felelősségvállalás, hogy legalább szólhattak volna… Ma már bánom. A függöny túl hosszú volt, lelógott az ágyukra, így könnyű volt rálépni. Ezért véletlenül rátapostak, és néhány csipesz eleresztett. Nem is „szakították le” a függönyt. Idegen környezetben, idegen házban voltak, kamaszok, akiknek amúgy is megvan a maguk baja, mert nehéz fejlődési időszakon mennek keresztül. Valószínűleg nem tudták, hogyan reagáljak. Azóta felnőttek, felelősségtudatos fiatal felnőttekké váltak, akik szorgalmasan tanulnak, és amellett dolgoznak. Én meg olyasmire vesztegettem el az energiáimat és „koptattam a számat”, ami bagatell volt. Ezek nem fontos dolgok az életben, és ha így kezelünk másokat a bizalmukat is könnyen elveszítjük, nem beszélve saját elvesztegetett energiáinkról és időnkről.

De hát nem könnyű az elvárásokat és elveket elengedni. Nem erre vagyunk „nevelve”. A felsőoktatásból például úgy jövünk ki, hogy életünk előző 16-17 évét azzal töltöttük, hogy tanulunk, hogy készen álljunk az életre. És ezért keményen megdolgoztatnak. Az én időmben is így volt, de most talán még nehezebb, mint akkor. Az egyetemen, ahová a barátnőm lánya jár, az állami ösztöndíjas helyek 2,45-ös átlagtól járnak. Olyan a követelményrendszer, hogy ennél magasabb átlagot csak annak a kevésnek sikerül elérni, akik a szűk állami keretbe beleférnek. Szerves kémiából a tanárjuknál hármasnál jobb jegyet nem lehet kapni. Még soha, senki nem kapott nála négyes vagy ötöst. Akkor mi az ötös? – kérdezem én. Mikor elég az elég? Milyen életre készít fel ez így?

Egy olyan életre, ahol soha semmi sem elég, soha nem lehetünk elég jók, és mindig küzdeni kell, mert mindig a bukás határán vagyunk. De van is mire építkezni, mert az emberben ott van a kitörölhetetlen igény a fejlődésre és a jobbá válásra. Szeretjük feszegetni a határainkat. És erre van is alkalmunk bőven. Suli után is folyamatosan megmérettetünk. Tesztekkel felmérnek bennünket, és ha az eredmény nem felel meg álláslehetőségektől és előléptetésektől esünk el. A teljesítményértékelési rendszerek részei a vállalati működésnek, és rendszerint úgy vannak összeállítva, hogy a 100%-ot még a leghatalmasabb vállalatvezér sem tudja teljesíteni. Így követjük ugyanazt a mintát az iskolától a munkahelyig.

De most nem a rendszert akartam minősíteni, mert az olyan amilyennek megalkottuk. Amit mondani akarok inkább az, hogy annyira megszoktuk ezt a folyamatos fejlődést és tanulást, és azt, hogy állandóan dolgoznunk „kell” magunkon, hogy közben elfelejtünk csak úgy „lenni”, és már rég elfelejtettük magunkat elfogadni itt és most olyannak, amilyenek vagyunk. Elfelejtjük, hogy alanyi jogon is vagyunk valakik, alanyi jogon is érünk valamit. Nem a tudás, a diploma, a titulusok, a folyamatos képzések, és a mások által is értékelt teljesítmények és sikerek tesznek minket azzá, akik vagyunk, hanem önmagunkban is értékes lények vagyunk. A tesztek és értékelések információt és pillanatfelvételeket adnak rólunk, de nem vagyunk egyenlők az eredményeikkel.  A felmérések eredményén, a sikereken, kudarcokon és minden megszerzett tudáson túl is vagyunk valakik. De kik?

Íme egy gondolatkísérlet, amit akár valóra is válthatsz. Kérdés, hogy kibírnád-e?

Mi lenne, ha egy évig nem mennél el egy képzésre, csak azért, hogy dolgozz magadon? És nem olvashatnál el egyetlen ismeretbővítő és önfejlesztő könyvet sem? Nem néznél tévét, filmet, motivációs videókat, nem töltenél ki teszteket és nem méricskélnéd magadat más módon sem. Nem olvasnál el egyetlen horoszkópot vagy nem vetnél egyetlen kártyát sem, és hasonlók. Élnéd a mindennapjaidat, végeznéd a munkádat, de nem akarnál okosabb, szebb vagy más lenni. Ha másokat sem akarnál mássá tenni. Nem próbálnád magadat állandóan megjavítani vagy megérteni. Csak elfogadnád magadat egy évig, úgy ahogy vagy.

Csak éreznéd, amit érzel. Csak hallgatnád, amit hallasz. Csak csinálnád, amit csinálsz. Csak választanád, amit választasz. Csak döntenél, ahogy döntesz. Csak hibáznál, ahogy hibázol. Csak élnél, ahogy élsz.

Ha magadra maradnál magaddal… Ki lennél Te akkor?

Ha nem magadon dolgoznál, hanem magadért… Kivé válnál Te akkor?

Szlávik Krisztina
Coach & C-IQ Enhanced Skills Practitioner
Mert a boldogság Neked is alanyi jogon jár!

Ha szívesen olvasod az írásaimat, és szeretnéd kipróbálni, hogy milyen is egy Teremtő Beszélgetés akkor a weboldalamon keresztül lépj velem kapcsolatba! Az ország, sőt a világ bármely részéről kereshetsz, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy Skype-on is ugyanolyan eredményességgel tudunk dolgozni. Angol nyelven is színvonal vesztés nélkül állok rendelkezésre. És hogy miért kell néha más valaki is ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni? Mert a palackon belülről kihívás elolvasni, hogy mi van a címkén! A rólam szóló fényezős rész itt van, de amúgy egyszerű ember és családanya vagyok.

Photo by Jeff Kubina https://www.flickr.com/photos/kubina/185188456