Minden folyamatosan változik körülöttünk, úgyhogy nincs is sok más választásunk, nekünk is változnunk, alkalmazkodnunk kell. Mi több magunktól is fejlődni, változni, változtatni szeretnénk – veleszületett igényünk van önmagunk kibontakoztatására és arra, hogy hassunk a környezetünkre. Ugyanakkor mindnyájan megtapasztaltuk, hogy milyen nehéz változtatni a meglévőn. Belekezdünk, nekiduráljuk magunkat, és egy idő elteltével gyakran ugyanott találjuk magunkat, ahol előtte, csak most már a helyzetet esetleg a bűntudat is fűszerezi. Újra dohányzunk, újra elblicceljük a kocogást, újra nem játszunk a gyerekkel napi fél órát, újra nem foglalkozunk az álláskereséssel, újra ugyanazokat a stratégiákat alkalmazzuk a munkahelyünkön, újra nem kezdjük el tervezni a vállalkozásunkat…

Szervezeti szinten ugyanez a helyzet – minőségi változás nagyon nehezen következik be, és különböző új rendszerek felülről bevezetésével próbálják indokolni és indukálni a változásokat, és alkalmazkodni a piaci kihívásokhoz. Ezekhez aztán a szervezet tagjai kénytelen-kelletlen alkalmazkodnak. Kérdés, hogy mi változik a fejekben? A motivációs idézetek,  bölcsességek, olvasmányok jól jönnek, a felülről-kívülről jövő erőteljes noszogatás, a tréningek stb. adnak egy-egy lökést, de tartós, valódi változásokat nem biztos, hogy hoznak. A tipikus ’tudjuk, de mégse csináljuk’ patthelyzet. Lehet, hogy ilyenkor tényleg ‘szembe köpjük magunkat’, ahogy Csernus mondja, de azért nézzük meg közelebbről…Az elakadásnak többféle oka is lehet, de én most az egyikre szeretném felhívni a figyelmet, amelyről a minap olvastam egy cikkben.

A példa munkahelyi, és segíteni fog annak megértésében, amit már szerintem most tudunk, és így talán sokan magunkra is ismerünk majd benne. Ez történt: Az egészségügyi szektorban felkérésre egy csapat coach dolgozott. A coach-ok elsődleges feladata ugye az, hogy a változási folyamatokat katalizálják személyes és szervezeti szinten, hogy azok könnyebben, kisebb ellenállással valósuljanak meg, és ne rekedjenek meg a felületesség szintjén. A coach-nak ezért nem szabad mindig megelégednie a kimondott szóval vagy a racionalitás szintjével, hanem kötelessége, hogy mélyebbre ásson. Ez történt a leírt esetben is. Az ott dolgozó nővérek egyöntetűen vallották, hogy a változás az, amelyre mindenekfelett szükségük van. Tehát hurrá, normál esetben ennek megörülünk, elhisszük, hogy sínen vagyunk, és rögvest elkezdünk a lépések megtervezésén dolgozni, kimunkáljuk a változtatási tervet, és majd csak később – a megvalósítás időszakában – vesszük észre, hogy a projekt mégis akadozik, és ellenállásba ütközik. Értetlenül állunk a helyzet előtt, hiszen mindenki egyöntetűen a változásokra szavazott, sőt még a lépéseket is megtervezték, nem?

Ez esetben a coach-ok viszont kifejezetten fókuszáltak arra, hogy ne maradjon felderítetlen terület, és a ’résekbe’ is benéztek. A rések a kimondatlan kapcsolódási pontokat és információkat jelölik, amelyek részei az összképnek, de az észérvek szintjén rejtve maradnak. Ezen a szálon továbbmenve viszont egy egész ’antivilág’ tárult fel. Név szerint napvilágra került, hogy amit a nővérek akarnak az éppen az ellenkezője annak, amit ők maguk is hittek és korábban megfogalmaztak. Nem is a változást akarják, hanem a stabilitást és a status quo fenntartását szeretnék. Az is kiderült, hogy az ott dolgozók számára örömforrást jelentett a mostani állapotból fakadó elégedetlenség, ami egyszerűen bebetonozta az ellenállást a meglévő helyzetbe. Ez az elégedetlenség panaszkodás formájában került kifejezésre a rendszer elégtelen működéséről, a rossz vezetésről, valamint a bürokráciáról, és két rejtett célt is szolgált: 1) Felmentette őket a változások kezdeményezése, és az abban történő aktív részvétel, és az azzal járó felelősség alól – az a ’Nagyok’ (a rajtuk kívülálló, meggondolatlan döntéseket hozó társadalmi hatalom) reszortja és hibája volt 2) A panaszkodás önmagában is örömet okozott nekik, összekovácsolta és összetartotta őket, mint csoportot és csapatot, bűntudatukat kivetítette másokra, és segített fenntartani a tagok a tiszta, jóságos ego-idealisztikus énképét.

Az eset jól mutatja, hogy a racionális megközelítés a változások végigvitelében mindaddig hatástalan marad, ameddig a tudatalatti dinamizmusai feltárásra nem kerülnek. Ez viszont nem történik parancsszóra. Erre csak olyan légkörben és környezetben van esély, ahol a bizalom szintje magas és a résztvevők biztonságban érzik magukat. Így kerülhetett felszínre ebben az esetben is a stabilitás iránti rejtett vágy, és amint a bizalom megszületése lehetővé tette, a nővérek elegendő biztonságban érezték magukat ahhoz, hogy megváltoztassák követeléseiket. A coaching folyamat további részében természetesen azt is megvizsgálták, hogy a részvevők milyen más forrásból juthatnak pozitív tapasztalatokhoz a panaszkodás öröme helyett.

A fenti tudatalatti mechanizmusok miatt lehet az, hogy sokszor a szélsőséges élethelyzetek hozzák meg a várva várt tisztulást, és teszik képessé az egyént, és a szervezeteket is, hogy túllépjenek a meglévőn, mert egy nagyobb válság már nem hagy számunkra más kiutat. Addig lehet, hogy racionálisan, az eszünkkel tudjuk, hogy a mostani helyzet nem szolgálja a javunkat vagy a szervezetünk javát, és változtatnunk kell, de a feltáratlan tudatalatti motivációk ellenhatnak, és saját magunkban botlunk orra újra és újra. Amíg nem bízunk magunkban, egy kívülállóban, egy coach-ban, a környezetünkben, a szervezetünkben, a vezetésben stb. annyira, hogy őszintén felfedjük véka alá rejtett vágyainkat, és számba vegyük a megvalósulással járó kockázatokat, addig jó eséllyel szabotáljuk a már régóta esedékes változtatásokat életünkben és a munkahelyünkön is.

 Szlávik Krisztina – coach
www.teremtobeszelgetesek.hu

Korábbi kapcsolódó cikk: Panaszkodj és írd újra életed koreográfiáját!

 Megjegyzés: A fenti munkahelyi esetet Dr. Simon Western írta le a ’Mind the Gaps!’ című cikkében (Global Coaching Perspectives/October 2015/Issue 7)